Hova jutottunk 6 év alatt~

Mivel a fórum ma töltötte be kerek 6. életévét, ennek megünnepléséül nézzük akkor hova is jutottunk el ez alatt a 6 év alatt, ami a játékokat illeti C: Fogjátok az első (vagy ha nem az első, akkor a kiválasztott) karaktert, meg a vele való legelső és legutóbbi választ, esetleg meg is oszthatjátok, meg hasonlítsátok össze >3<



Én a "legelső" elvnél maradva Niee-t kaptam elő:'D
A legelső válaszom vele a legelső küldiben, a Nyeményképzésben volt, a legutóbbi pedig a Shippuuden-ben :3

A vicces párhuzam az az, hogy mindkettőben épp Koru-val beszélget:'D Az elsőben ismerkednek, a legújabban pedig próbálja a régi jó kapcsolatukat valamennyire visszahozni, amitől az első küldi során úgy viszolygott :'D
Visszaolvasva rájöttem, hogy Niee az egyik legstabilabb személyiségű karakterem olyan értelemben, hogy az elképzeléseim nem sokat változtak őt illetően, amiket vele kitaláltam, azok úgy is lettek vagy haladnak abba az irányba:3

Idézet :

-Avató játék- 2009. április 12.

Mikor reggel felkeltem, el is felejtettem hogy én ma elindulok az isten háta mögé továbbképzésre. Még jó hogy a meghívónak megfelelő papír az asztalon figyelt és emlékeztetett. Úgyhogy fejvesztett kapkodás és ruhapakolás, majd rohanás következett a dokkok felé, és most itt ülök a hajón és várom hogy megérkezzünk végre. Kicsi hajó ez, de nagyobbnak nem is kéne lennie. Nagyjából 5-6 utas lézeng rajta, azok is ingerültek, mert bő egy órával többet kell ringatózniuk a tengeren, mivel a hajónak kitérőt kell tennie, hogy én leszállhassak. És ha idegesek? Előre szóltak nekik, hogy tovább fog tartani az út. Feleslegesen fortyognak. De az ő bajuk nem az enyém.
Meg is vontam a vállamat és bámultam tovább az egyre közeledő kis szigetet. Mindjárt ki is kötünk.
Hát kikötésnek nem nevezném azt, ahogy a kapitány tulajdonképpen kitett a hajóról, mivel most majdnem derékig vizes vagyok. Kábé 10 méterre a parttól tett egy fordulatot és szólt hogy szálljak le. A vízbe. Pofátlanság. De különben meg a hajón maradtam volna, ezért muszáj volt a tengerbe gázolnom.
Mikor kievickéltem a vízből, egy darabig néztem ahogy a hajó eltűnik a horizontról, aztán körülnéztem. Előttem tenger, mögöttem dzsungel, jobbra és balra meg homok töménytelen mennyiségben. Még jó hogy a papíromon volt egy kis térkép a kikötőtől a szállásig. Elindultam jobbra, amerre a térkép szerint mennem kellett. Nyomokat láttam a homokban, valaki már biztos előttem ért ide és ő is célba vette a szállót.
Nem sokat kellett mennem, mikor megláttam egy totálisan turistának kinéző alakot a homokban, bőröndjei tetején ücsörögve.
-Mik vannak...
Jegyeztem meg magamnak monoton hangon és elindultam felé. A köszönést átugorva a lényegre is tértem mikor odaértem hozzá. Minek időzzek vele?
-Te mit csinálsz itt? Díszítőelem lennél, vagy rossz helyen kitett vakációzó? Vagy... te is megnyerted a továbbképzést? Minek ülsz itt?
A lehetőségeket felsoroltam... már a válasz is jöhet, mivel eddig nem hagytam szóhoz jutni a kérdéseimtől. Bár valószínűleg a továbbképzésre jött ő is. A turistákat nem kidobálják, annyira meg nem bambák hogy maguktól szálljanak ki rossz helyen.
Közben ráébredtem hogy milyen meleg van itt a parton. A kezemben lévő papírokkal legyezni kezdtem magam, a fiúra várva.

Idézet :

-Legfrissebb játék- 2015. március 23.

A szájára húzódó kis mosolyból sok jóra már nem számítottam, mert határozottan nem úgy festett, mint aki jó kedvében mosolyodott el. Egy sóhajt elfojtva kissé csalódottan is fújtam ki egy nagyobbacska levegőt, már előre tdomásul véve hogy nem ülhetek képzeletbeli győzelmi tort a béna kis kérdésem felett. Nem hagytam hogy kedvem szegje a dolog, még nem, de na, azért nem is esett jól. Aztán rajtam volt a sor hogy összefonjam a két karom magam előtt, vele szinte váltásban, amikor nevetett is. Nem rosszallóan, inkább csak sürgetően néztem hogy na ne nevetgéljen már, én beszélgetni próbálok.
-"Hát megy is, meg nem is... Milyen kérdés ez? Egyáltalán mit akarsz most azzal, hogy idejöttél, és ezt elmondtad?" - Ahogy sejtettem, nem volt együttműködő, sőt talán még inkább növelte a távolságtartását velem szemben. Kissé elszontoylodva megvontam a vállamat és immár mosoly nélkül néztem rá vissza, ahogy folytatta. - "Ha idő közben rájöttél, hogy bunkó voltál, hát örülök neki, de akkor arra is rájöhettél, hogy minden bunkóságoddal együtt minél távolabb szeretnélek magamtól tudni. De oké, elmondtad, amit akartál, viszont akkor ha kész vagy, akár mehetsz is..."
Az intését követve a tekintetem lassan az ajtó felé siklott és egy pillanatra úgy elkedvtelenedtem, hogy majdnem szót is fogadtam és elindultam arra. De ehelyett csak néztem egy darabig az ajtót, addig amíg egészen biztosan nem éreztem hogy én márpedig nem akarom még egy darabig a túloldalát látni. Megindultak a lábaim ugyan, de nem az ajtó irányába, hanem helyette Koru felé, a kanapéhoz. Leültem a hozzá közelebbi felére, nem kötvetlenül mellé, de közel hozzá, kifújva közben egy előkészítő sóhajt. Erőt vettem magamon, letöröltem a képemről azt a megszeppent, elszontyolodott arckifejezést és sikerült egész helyénvaló magabiztossággal Koru-ra emelnem a tekintetem. Aztán megpaskoltam a helyet magam mellett, ami még a kanapé szélén volt, köztem és a karfa között, amin ült.
-Csüccs ide. - Tettem hozzá szóban is, utalva rá hogy igen, azt szeretném hogy ideüljön mellém inkább. Kicsit vártam aztán hogy így tesz-e, ha igen akkor egy elégedett bólintással helyeseltem, ha nem, hát akkor én húzódtam kicsit közelebb, kitöltve azt az üres helyet. Így vagy úgy, de határozottan a térde fölé, a combjára helyeztem a kezemet, ahogy újra kinyitottam a számat, kicsit hadarósan és idegesen, de az eddiginél jóval határozottabb hangon folytatva. - Na figyelj. Tény, hogy nem várhatok csodát egy satnya bocsánatkéréstől, ahogy azt sem várhatom el, hogy varázsütésre megbocsásd, hogy annak idején megbántottalak. De! - Ez a de nyomatékos volt, ha esetleg közbe akart volna szólni, vagy bármi, akkor ezzel egyúttal csöndre is intettem. Még az egyik ujjam is a levegőbe emeltem kicsit a hatás kedvéért, meg vártam egy pillanatot hatásszünet gyanánt, aztán mentem tovább. - Amíg az ajtó előtt feceregtem idegesen, rájöttem hogy ha már itt vagyok, nem szeretnék anélkül elmenni, hogy valamilyen szinten békét ne kötöttünk volna. Szóval két választásod van, vagy feloldódsz magadtól, vagy addig fogok itt ülni, amíg rokonszenvezni nem kezdesz velem.
Jelentettem ki eltökélten, de mellette persze azért ott csengett a hangomban hogy nem gondolom szó szerint komolyan... de a lényeget biztos érti. Kihívóan néztem rá közben, ha tudtam akkor a szemébe, de ha kerülte a tekintetem, akkor egyszerűen csak rá. Reméltem hogy megpróbálja azért félretenni az ellenszenvét és ad nekem, nekünk egy esélyt.

Én Jigokut hoztam :D
Az első hsz-em vele a Kísértetházas küldiben volt, a legutóbbi pedig a Shippuuban :3 Meglepően bővebben fogalmazok most, és azóta megtanultam a vesszők és a space használatát a hármaspont után, valamint azóta szúrok már be kis ikont is arról, akivel épp írok. Határozottan fejlődök :,D
Jigoku azóta nem változott sokat az eredeti elképzeléseimhez képest, bár meglepően határozott jellemmé nőtte ki magát. De vele érdekes, azóta is nagyon jól megvagyok, és ő az, akinél legritkábban jelentkezik a tipikus gond, miszerint "most nincs kedvem vele írni". Nem tudom, vele valahogy nagyon könnyen azonosulni tudok :3

Kísértetházas küldi írta:

2009. dec. 23.
Reggel kivételesen kipihentem keltem. Gyorsan fölöltöztem és rendbetettem a nyomasztóan csendes kis lakást, ami az otthont jelenti számomra, majd összepakoltam a cuccaimat: fegyvereket, tekercseket, meg a többit. Villámgyors félmásodperces reggli, majd indultam is. Kicsit furcsán éreztem magam, tudtam hogy valami ma fog történni. Azt, hogy ez a valami mit takar, arról fogalmam sem volt. Ez is a szokásos megérzéssorozat, ami valószínűleg megint be fog jönni, tehát ma különösen figyelnem kell. Gyorsan elhagytam a falut, majd elindultam a küldetés helyszíne felé.
Órákis mentem, mentem és csak mentem, de szerencsére azért megérkeztem egy romos, régi ház elé. Valahogy nem tetszett a látvány....nemtudom , miért nem. Nem volt számomra ijesztő, mert ahhoz, hogy én megijedjek, ahhoz több kell, csak egyszerűen...volt benne valami, ami zavart. Pár lépéssel közelebb léptem, majd körülnéztem. A ház fala nem tűnt túl vastagnak, gondoltam átkukkantok rajta. Megtettem, de ekkor eléggé megdöbbentem. Ahelyett, hogy a házon belülre láttam volna, a ház túloldalát láttam, azokat  bokrokat és fákat, amik a túlsó oldalról, hátulról vették körbe az épületet.
-Ez valami vicc? Ez mi?! -gondolkodtam hangosan.
Körbefordultam. Sehol senki, és fél órával korábban érkeztem. Tehát akkor még fél órát várok, hátha lesz valami....

Shippuuden írta:

2014. nov. 17.
*Konoha, Tsunade irodája -- Koru, Mizuto, Tsunade ---> Konoha, Mamono Klánház -- Koru, Mizuto, Saegiru, Han, Ayato*
// 2. hét: szerda, kora délután //



Nem tudtam elhinni, amit hallok. Tudtam, hogy Mizuto valami súlyosat fog mondani, valamit, amit nekem is, és Tsunadénak is hallania kell. Felkészültem rá, hogy akár valami egészen durvát is mondhat, nem hittem legalábbis, hogy ok nélkül hajolt volna meg előttem és kérte volna a bocsánatomat, ahogy ezt előre is jelezte, mielőtt bejöttünk volna. De aztán kis híján leájultam a székemről, ahogy hallgattam, mikor mondott. És nem bírtam elhinni. Hogy a Kaisei eddig elnyúljon, és hogy Mizutonak köze legyen hozzá... Sőt, hogy annyira köze legyen mindenhez, hogy Koteshi-sant is ő ölte volna meg... Nem tudtam először hogy reagálni. Éreztem, ahogy kiakadok, össze-vissza kavarognak az érzéseim, és gondolom el is sápadtam. De próbáltam összeszedni magam.
Ha Mizuto beszállt a Kaiseibe, nyilván nyomós okkal. Ő tipikusan az előre tervezős ember, és nagyon tartja magát az elveihez, szóval kell, hogy legyen valami a háttérben. Minket meg sose bántott, és a munkánkat se nehezítette, sőt, mikor kiderült a Sakkunos ügyletem, ő is végig támogatott. Szóval az nem volt kérdés, hogy ki fogok állni mellette. Viszont az már inkább kérdőjeles volt, hogy Tsunade hogy fog lépni. Normális esetben már záratná is be az illetőt, és egy kis kínzás után, meg miután mindent megtudott, likvidálnák az illetőt. Tudom, mert nem egyszer hívtak be engem is, hogy segítsek a vallatásnál. Szóval ezt egyértelműen nem akartam. De talán valamennyire pozitívumnak számít, hogy magától jött és vallott be mindent. És szerintem ha kikérdeznénk, válaszolna is mindenre. Ha már eljött ide vallani, miért ne tenné? Viszont a helyzetet nehezíti, hogy ezek szerint Koru is célpont - bár ha az apját eltették az útból, nem csodálom. Sőt, még az sem elképzelhetetlen, hogy a Renmei család mellékágának feje sem szimpla szívrohamban halt meg, mint ahogy a pletykák állították...
Még nehezítő tényező volt, hogy a fene tudja, Tsunade milyen kedvében van. Mert fáradt, az egészen biztos, nem tudom, mennyire van még józan ítélőképességénél, ez egyértelműen ellenünk szól. Meg az is, hogy pontosan jól tudom, hogy mint kapitányának, engem is felelősség terhel. Szóval engem is ki fognak kérdezni, és a többieket is. Ayato meg Han valahol a faluban vannak, Nobuya viszont nincs. Szuper, mondhatom...
"Jesszusom, hát ez nem lehet igaz..." - Valahogy éreztem, hogy szegény Tsunadénak is csak ez hiányzott. De aztán Mizuto belekezdett, lényegében kicsit részletesebben meg pontosabban ismerhettem meg az előéletét, és az itteni mindennapjait. Neveket nem nagyon mondott - bár később muszáj lesz -, de láttam a Hokagén, mennyire orrba vágta az egész, nem győzött hova sápadozni meg ájuldozni. ÉS mivel nekem is iszonyatosan liftezett a gyomrom, meg tudtam érteni.
Mizuto védelmét viszont nekem kellett valamennyire a vállamra vennem, úgyhogy úgy gondoltam rájátszok kicsit a dologra, hogy ha mást nem, legalább elodázza Tsunade a döntést. Nehogy nekem mérgében vagy döbbenetében valami nagyon durva döntést hozzon... Szóval felálltam, és meghajoltam.
"Tsunade-san, szeretném, ha megkímélné Mizuto életét. Tudtam, hogy mi folyik itt, mégse szóltam Önnek. Szeretném, ha én is büntetést kapnék, akár többet is, hogy Mizuto válláról valamennyi terhet levegyünk."
Igazából tudtam, hogy Tsunade átlát a gyors ki hazugságomon, de a rangom miatt ennyi belefért. És szerencsére úgy tűnt, meggyőztem, legalább egy picit, meg ő is beláthatta, hogy most nincs olyan állapotban, hogy tiszta fejjel mérlegelve hozzon döntést, így elodázta a kínos beszélgetésünk folytatását.
"Jesszus. Túl bonyolult ügy ez ahhoz, hogy így, ilyen állapotban kivizsgálhassam. Endo-kun a faluban marad, Jigoku fogja őrizni, nem hagyhatja el a Mamono Klánházat engedély nélkül, ezt mindenkinek parancsba adom. Ha mégis, megölik. Koru pedig szintén a Klánházban marad, nem érdekel, hogy épp mennie kell-e. Nem kockáztatunk meg semmilyen veszélyes helyzetet. Kirendelek pár osztagot a Klánház köré, hogy legyen elég védelme, és Endo-kun is a házban tartsák. Holnap pontban délután kettő órakor jelentkezik nálam mindenki. Az osztag minden tagja, Mizuto, Saegiru-kun és Koru is. Remélem érthető voltam."
Már éppen megörültem volna, hogy bejött a számításom, és míg nem tisztázzuk a dolgokat, nyerek egy kis időt, de nagyon oldalba vágott, amit mondott. Ezek szerint Sakkunról is végig tudott... ez azt jelenti, hogy szarban vagyok. Így viszont, úgy, hogy ráadásul még Nobuya sincs itthon... kezd kellemetlenné válni a helyzet. Bár végül is bizonyos szempontból meg jobb is, hogy Kőfaluban van, ha megtudná, Mizuto kapcsolatát a Kaiseivel, könnyen nekieshetne, egy belső konfliktus pedig nem hiányozna ennyi szarság mellé. Így is örülök, ha a fiúk mind visszajönnek a klánházba, ahányan vannak, és megbeszélhetjük talán a dolgot... Mert ez mindenkinek tudnia kell, ehh.
Végül mást Tsunade se mondott, ki lettünk tessékelve, ahol már vártak minket. Annak ellenére, hogy nem voltak erőszakosak - bár merne csak erőszakos lenni bármelyikük, jól ismertem őket a közös ANBU edzésekről -, mégis úgy éreztem magam, mint valami bűnöző. És az sem segített, hogy Mizuto meg tényleg hivatalosan az lett, ráadásul ezt az idiótát is a nyakamba kaptam.
"Akkor úgy néz ki lakótársak lettünk~" - mondta vigyorogva, mire csak megforgattam a szemeimet.
- Míg fel nem bosszantasz, és valamelyik őrző-védő osztag ölébe nem doblak az egyik falon keresztül - válaszoltam mérgesen. Nem érdekelt, ha látja rajtam, mennyire utálom, nem is akartam takargatni. Az egész visszavezető úton nem is szóltam hozzá, rá se akartam nézni. Mizuto persze ott állt mellette, mintha bármelyik pillanatban megtámadhatnák... Igazából ez a gondolat volt ami, ami kicsit pánikkal töltött meg. Hiszen ha tudják páran a faluban, hogy milyen őrizet alatt van Mizuto, meg hogy Koru védelmet kap, Mizuto mégis ennyire ébren van... Szóval lehetnek körülöttünk most is olyanok, akik rosszat akarnak. Komolyan mondom, ennél szarabb nem is lehetne a helyzet.
- Csak a Klánházig bírjátok ki, utána nem lesz gond, mert nem juthat be senki - mondtam nekik, ahogy hátrafordultam egy pillanatra. Mivel hivatalosan nem voltam őrizetbe véve, lazán forgolódtam. Megnéztem azoknak a felszerelését, akik minket kísértek, és semmi gyanúsat nem láttam, De ahogy azért a környéket figyeltem, úgy rajtuk is tartottam azért a szemem.
Szerencsére azonban támadás meg különösebb gond nélkül eljutottunk a Klánházhoz, ahol Mizuto ki is nyitotta a vérével az ajtót. Örültem, mert Ayato és Han is a házban voltak - lehet őket is beterelgették... -, legalább tudunk majd beszélni. Meg persze Sakkunt is hamar megtaláltam.
- Kint őrködjenek. Ha valami gond van, kiszólunk, viszont gondolom tudják, hogy mennyire meg van erősítve az épület. Ha közelítenek a házhoz, csak a főbejárat felől jöjjenek, és hangosan kopogjanak hármat, nyugodtan kiabálhatnak is. Ha nem akarnak leszakadt végtagokat és haláleseteket, nem másznak a tetőmre, és nem játszanak dzsungel hősét a bokraim között.
- Értettük, Mamono-san - válaszolta talán az osztag vezetője, de nagyon nem érdekelt, megfordultam és bementem Mizutoék után a házba. Igazából semmi újdonságot nem mondtam, de ha ilyen van, mindig elismétlem, nehogy az legyen, hogy nem szóltam, és valami hülye megsérül.
Belépve még rögtön az előtérben megtaláltam a kicsit kényelmesebben, otthonosabbra vedlő Mizutot, meg Korut.
- Gyertek, jó lenne átbeszélni a helyzetet - mondtam, és a konyha felé indultam, el-elrikkantva magam. - Han, Ayato, gyertek le az ebédlőbe! Meg kéne beszélnünk valamit.
Mást nem is mondtam, lehet ők is tudnak már valamennyit, inkább csak bementem Sakkunhoz az ebédlőbe, és leültem a nagy asztal egyik üres székéhez. Mizuto is erre biztatta Korut, ha magától nem ült volna le, és igazából csak a fiúk trappolásának megszakadását vártam, mert az azt jelentette, hogy befutottak, és kezdhetjük is a kis gyűlésünket.