Mii és Sho ˇˇ

Unalmas. Unalmas minden, a kedvenc könyvemet is ma végeztem ki már sokadszorra, ezen kívül pedig shinobisat is játszottam a plüsseimmel. Kétszer is!! A legjobbakat aztán teadélutánra is megvendégeltem, de biztos nem remekeltem, mint házigazda. Unalmamban csak lógtam a széken, hintáztattam magam, a lábam pedig az asztalra tettem támasztékul. El is rúgtam magam onnan és hagytam a széket hátradőlni, mögöttem csupa párna és plüssállat volt, úgyhogy kényelmesen borultam székestől a földre. Egy színpadias sóhaj után ott is maradtam, néztem a festett pillangókat a plafonon és grimaszoltam rájuk. Végül, ki tudja mennyi idővel később lassan felkeltem a földről, leültem az ágyamra, onnan is felkeltem, leültem a szobám közepére a szőnyegre, néztem a hóesést az ablakon keresztül... Úgy kimennék a hóba játszani... Miért nem megyek ki a hóba játszani? Hirtelen jött elhatározással felálltam és az ablakhoz szaladtam, hogy közelebbről lássam. Minden egyes kifújt levegővel nagyobb párapamacsot lehelltem a hideg üvegre, aminek nekinyomtam az orromat. Annyira szép fehér volt minden, úgy éreztem mintha a hó kifelé húzna és ha nem megyek most ki, akkor lassan akkora erővel teszi majd ezt, hogy a falnak fogok préselődni. Elvarázsolt mosoly ült ki az arcomra és lelkesen sarkon is fordultam, futásnak indulva az ajtó felé. Ahogy kinyitottam viszont megtorpantam... és ha az apu mérges lesz? De gyorsan túltettem magam a pillanatnyi bizonytalanságomon. Úgysem fogja megtudni, észre sem fogja venni hogy egy kicsit nem voltam itt. Az ajtó melletti akasztóról le is kaptam a fehér kardigánomat, aztán magamra kapva kiosontam a folyosón a lépcsőig, ahol tiszta volt a terep. Belebújtam a kiscipőmbe, aztán a főbejárat helyett az oldalsó, konyha melletti kijáraton keresztül léptem ki a házból. Ami annyira... annyira felszabadító érzés volt, a hideg levegő megcsapta az arcom és rögtön mélyet is szippantottam belőle. A küszőbről bele is ugrottam és bokáig süppedtem a hóban, ami oldalt a kertben összegyűlt. Csak azért nem ugrottam hasast bele, vagy álltam neki hóangyalkát csinálni, mert apa irodája az emeleten van és a végén még mégis meglát. Gyorsan a faluba vezető utca felé vettem az irányt. A házunkat már jócskán magam mögött hagyva egyre nőtt az izgalmam és mindent csillogó szemekkel vizslattam végig, bár a házak és az utcák annyira nem kötöttek le. A faluból kifelé tartottam, hamar a környező hegyek lábához is értem, ahol kígyózva indult az ösvény, elképzelni sem tudtam hová. Nem is arra indultam, engem a hegyek érdekeltek. Annyi mesét, történetet olvastam már ezekről a hegyekről, annyira látni akartam őket közelről, hogy annak ellenére is idetaláltam rögtön, hogy még sosem sétáltam a faluban sem ezelőtt.
Ahogy az ösvényről letértem, a lábam szinte térdig a hóba süppedt, így amikor lépni akartam, a cipőm a hóban ragadt. Eleinte megpróbáltam kiszedni, visszahúzni, de aztán hagytam a csudába, majd visszafelé összeszedem. Összehúztam magamon a pulóvert, de lankadatlan lelkesedéssel küzdöttem át magam a hótorlaszon a hegyre felfelé vezető ösvényig. Az idő is tiszta volt, sütött a nap, úgy gondoltam felmegyek amíg csak tudok. A konyhásnéni mesélt egyszer a hegyen lévő szentélyről, amin túl soha senki nem mer menni, hát eldöntöttem hogy én megnézem azt is, mi van utána.
Bármennyire hajtott is az izgalom és a lelkesedés, lassan mégis kifogyóban volt belőlem mindkettő. Már biztosan órák óta jöttem felfelé, de még mindig nem találtam semmit. Eleinte rácsodálkoztam a kilátásra, meg mikor mire, de ahogy lassacskán sötétedni kezdett és a hófúvás is erősödni kezdett, egyre kevesebbet láttam és egyre jobban fáztam, már csak a makacsság és a csakazértis hajtott előre. Vacogtam, dideregtem, a hideg és csípős széltől könnyezett a szemem, a könnyeim pedig az arcomra fagytak, hiába törölgettem őket. Aztán már nem is törölgettem, mert ha elengedtem csak egyik kezemmel is a pulóvert magamon, máris beszökött alá a hideg. De az átfagyott lábaim ekkor hirtelen havas talaj helyett hideg kőt értek, én pedig megtorpantam. A fejem a vállaim közé húzva észre sem vettem, hogy közeledtem ahoz a bizonyos szentélyhez, csak most, hogy már itt álltam közvetlenül mellette. Vacogva néztem csodálkozva, aztán közelebb is mentem az épülethez, de igazából főleg visszafelé pillantgattam. Azt már kicsit félve. Túl akartam jutni a szentélyen, igen, de azzal nem számoltam, hogy a lábaim zsibbadósra fagynak és ennyire besötétedik, mire ideérek. Lefelé legalább ilyen hosszú lenne az út megint, túlságosan féltem visszaindulni. Visszafordultam a szentély felé, a hideg kő már szinte égette a csupasz talpamat, úgyhogy a lábaim maguktól indultak meg felé. Odaérve félszegen kopogtam a bejárat melletti falon, nem tudom mit vártam, utána be is léptem.
-Ha... hahó?
Köszöntem rekedten, de amilyen sötét volt, valószínűleg csak a semminek. Legalábbis reméltem, hogy csak a semminek. Hirtelen olyan ijesztőnek tűnt a szentély belseje, nem is mertem az ajtónál beljebb lépni. Vissza kiszaladtam az előtte elterülő, hóval borított placcra és inkább tovább indultam felfelé. Reszketve néztem a fölém tornyosuló kapukat és oszlopokat, majd visszatérve az ösvényre nagyon reméltem, hogy lakik valaki kicsit feljebb. Mondjuk valaki, aki rendben tartja a szentélyt. Persze nem hittem benne komolyan, hogy belefutnék egy ilyen remetébe, a végén valószínűleg vissza kell jönnöm a szentélyhez, túltenni magam az ijedtségemen és bent éjszakázni. Már el is döntöttem hogy így lesz, felfelé mintha a végtelenségbe vezetett volna az út, meg is álltam hogy visszaforduljak, mikor egy erősebb széllöket kapott meg. Visszahátráltam jó pár lépést, aztán le is guggoltam rögtön, összekuporodva, mindkét kezem a fejemre téve, a fejem meg egészen a térdeim közé. A szél hamar elült, de mégsem volt már erőm felállni, guggolni se bírtam, a térdeim a földnek ütköztek, mintha erősebben húzta volna őket a gravitáció mint eddig. Csak szipogni és vacogni tudtam, már azt sem tudtam hogy bújjak a pulóveremben, hogy melegítsen valamennyire. Féltem, nagyon féltem  a hidegtől, a sötéttől, meg attól hogy nem fogok lejutni innen, itt fogok megfagyni, az ösvény szélén kuporogva, hogy aztán betemessen a hó is, hogy ne találjon meg senki.

Odakint a szokásos cudar hideg tombolt, de szerencsére nekem nem kellett vele közvetlenül érintkeznem. Gyűlölöm a havat, már a gondolatát is, sőt, igazából mindennek, ami hideg. A langyos dolgokkal nincs bajom, de az itteni idő kikészít. Nem mintha fáznék, mint az emberek - még így is csak úgy ontom magamból a kellemes meleget, és a közvetlen közelemben, úgy 2-3 méter távolságra így is kisugárzik még ez a hő. Egyszerűen csak nézni se bírom azt a fehérséget, ami mindent beborít. Nem csak hogy értelmét nem látom az egésznek, de zavar is. Hogy mindenhol ott van a hó, nem csak a földön, de az ágakon, minden jeges, rideg, és még az is idegesít pluszba, hogy a lehelletemet is látom. Vagyis hát látnom kell.
Belegondolva nem is értem, miért ezt a helyet választottam lakhelynek, undorítóan kietlen a terep. De talán pont ezért is volt hívogató, mert mivel itt vagyok a "természet lágy ölén", ahogy az emberek mondják, nem is nagyon kell látnom őket. Elvagyok itt magamban, vadászgatok, mert élőlények vannak erre, még ha egy ember nem is szúrná kis a sokféle kis lényt, ami errefelé él, de én igen. Aztán a legközelebbi emberek egy faluban laknak, pár órányira innen, a hegy lábánál. Emlékszem, sok bajom volt velük az elején, mert leöldösték az állataimat az erdőben, meg hasonlók. Szóval kicsit rendet kellett raknom és megmutatnom, ki is az úr. De azóta mondhatni jó dolgom van, mert építettek nekem egy békítő szentélyt - azt hiszik, én vagyok a hegy istene, akit megbántottak -, illetve bizonyos időközönként áldozatokat mutatnak be nekem. Nemrég hoztak fel élelmet, ami elég is lesz még egy darabig, és nem kell vadásznom ebben az undorító időben, de ha jól emlékszek, úgy egy hét múlva esedékessé válik az araküldés is. Kíváncsi leszek, ebben az évben mit találnak ki... de remélem egy szép, fiatal, finom lányt küldenek, mint mondjuk a múltkorit.
Éppen unottan sóhajtani akartam, mikor megéreztem egy ember jelenlétét a szentély közelében. Annyira meglepődtem, hogy a sóhajtást végül hagytam is a csudába. Elképzelni nem tudtam, mit akarhat itt bárki ember fia, főleg ilyenkor, pláne egyedül. A napokban hoztak ételt, az arám érkezése meg még egy hét. Szóval nem tudtam, mit kereshet itt erre bárki is. Főleg, hogy az áldozati meneteket többen szokták tartani. Először arra gondoltam, hogy biztos valami vándor lehet az. De aztán abból ítélve, hogy milyen sebességgel haladt, nem tudtam, hogy tényleg egy véletlenül erre járóról van-e szó. Főleg, hogy nagy hótenger ide vagy oda, még a szentélyembe vezető lépcsősornál, a hegy legaljánál rengeteg a figyelmeztetés, hogy áldozati időszakon kívül tilos a feljövetel. És még akkor is csak óvatosan.
Egy ideig próbáltam nem foglalkozni a jövevénnyel, de aztán a kíváncsiság is egyre inkább erőt vett rajtam, meg a hírnevemen nem hagyhatom, hogy csorba essen, szóval a minimum, hogy ráijesztek arra az anyaszomorítóra, aki ilyenkor errefelé mászkál. Szóval felkaptam magam - amúgy is, az egész napos barlangban fetrengésből is megárt már lassan -, aztán hangtalanul suhanni kezdtem a betolakodó irányába.
Fejben tényleg már valami kóricáló részegre vagy átutazóban lévő férfire számítottam, szóval mikor megláttam, hogy ki is jár a területemen, nem mondom, meglepődtem. Nem gondoltam volna, hogy egy gyerekkel találom magam szemben, aki láthatóan lány, és össze-vissza szipog meg remeg a hidegben. Először csak távolról figyeltem, ahogy guggol, és esik rá a hó, de aztán egy bosszankodós sóhaj után kiléptem a fa árnyékából, ahonnan eddig figyeltem, és odasétáltam hozzá. Nem mondtam semmit még, mert bosszantott, hogy ilyen korán küldték fel az arámat - jó, értem én, hogy lelkesek, de mit csináljak vele pont most?!. Még az sem békített meg, hogy olyan szépen fel volt öltöztetve, mert attól még korábban jött, nem számítottam rá. Nem is beszélve arról, hogy nem adtak mellé több ételt, ahogy szoktak, nem jött szép kis követség sem, akik szertartást csinálnak, csak ide kilökték nekem meghalni a hidegbe. És persze, hogy nem egy érettebb nőt küldtek, aki olthatta volna a vágyaimat - mert azért öt év alatt mégiscsak összegyűltek -, hanem egy gyermeket, akiben nem lelhetem örömömet. És akit persze megsajnálok majd, mire eljön az idő, hogy felfaljam. Ezért még számolni fogok azokkal az ostoba férgekkel...
- Mit keres egy íly' pöttöm emberleány itt, hol a madár sem jár? - kérdeztem tőle végül. Reméltem, hogy érteni fog, rég volt, hogy utoljára emberrel beszéltem - pontosan öt éve -, de emlékszem, már akkor is voltak kommunikációs gondjaink. Akkor szólaltam csak meg igazából, mikor már csak pár lépésnyire voltam tőle. Ott megálltam, és őt néztem kíváncsian, valamint élvezetesen néztem körbe, hogy egy bizonyos körben milyen gyorsan ovlad körülöttem a hó. A lánynak is valószínűleg meleget adhattam így, főleg, hogy hiába hullanak a hópelyhek olyan hevesen, a kis körgömb körülöttem - és immár körülötte is - megvéd minket mindenféle hidegtől és undorítóan hidegtől. Reméltem, hogy időben jöttem, és nem betegedett meg súlyosan ettől az undorító hidegtől, és tud majd nekem válaszolni, meg el tud jönni a saját két lábán a barlangba, nem szívesen érnék hozzá a muszájnál többet. Mégiscsak egy rusnya kis emberről van szó.

Azt vártam, hogy apu bármelyik percben megjelenik már a hátam mögött, fújtatva a hegymászástól, a hidegtől kipirosodott arccal, szidva, szidva, szidva a szökésemért, de közben szorosan ölelne magához, bebugyolálna és levinne innen. Persze apa valószínűleg soha nem mászna fel egyetlen hegyre sem, hacsak az élete nem múlna rajta, de talán még akkor sem jutna szegény apa messzire. Úgyhogy az előbbi szívet melengető képem módosult kicsit, apa helyett csak az egyik bérencét képzeltem el a hátam mögött megjelenni, aki se nem szidott, se nem ölelt magához, csak gépiesen felkapott és aztán hazaérve ugyanúgy rakott le a szobámban, ahol aztán apa már inkább csak szidott, mintsem ölelgetett. Aztán ágyba parancsolt, de meg sem várta hogy így tegyek, kiment és rám csukta az ajtót. Én pedig úgy éreztem hogy jó-jó hogy meleg van otthon, de a levegő legalább olyan hideg és fagyos, mint amilyen most itt, idekint. Remegősen szippantottam be egy nagyot a csípősen hideg levegőből, feleszmélve kicsit a képzelgésből, de nem néztem fel. Anélkül is tudtam hogy még mindig itt vagyok, távol mindentől és nem az apa haragjától fagyos levegőjű, amúgy jó meleg szobám közepén. És tudtam azt is hogy nemigen fog mögöttem senki feltűnni, mert bár már biztos feltűnt hogy nem vagyok otthon, de valószínűleg senki nem gondolná, hogy a hegyi ösvényen felfelé kezdjenek keresni, ilyen magasan legalábbis biztosan nem. Már annyira fáztam és dideregtem, remegett minden porcikám, hogy hirtelen mintha a mardosó hideg helyett valami kellemes meleg csapott volna meg. Nem olyan fene nagy meleg, hanem enyhe, kellemes, ami elzavarta a jeges hópelyheket. Azt hittem csak megint a szélvédett, meleg szobámba képzeltem magam és azt éreztem magam körül, de ahogy lassan kinyitottam a szemem, láttam hogy a fagyott talajra tényleg nem potyognak a makacs hópelyhek. Furcsa, mert a szél süvítését még mindig hallom, a hópelyhek halk, tompa szitálását is a közelből, de mégsem hullott. Még a szipogást és halk pityergést is abbahagytam egy pillanatra, elcsodálkozva néztem a földet magam előtt, aztán bátortalanul kinyújtottam az egyik kezem magam elé, de nem pottyant rá semmi.
-"Mit keres egy íly' pöttöm emberleány itt, hol a madár sem jár?"
Épp csak meghallottam az előttem felhangzó férfihangot, még értelmezni sem értelmeztem, el sem jutott a tudatomig a kérdés, az eddigi csodálkozó tekintettem az arcomon rögtön felpillantottam. A korábbi képzelgéseimet alapul véve valahogy magától értetődőnek vettem, hogy egy ismerős testőr arcát fogom fentről rám nézve magam előtt találni, így aztán mikor a fölém magasodó arcra néztem, a szemeim még inkább elkerekedtek és a szám is résnyire nyitottam ijedtemben. Egy sikolynak indult nyösszenés is kiszaladt a számon és hirtelen mozdulattal hátrébb is dőltem, megijesztett a teljesen idegen arc. A kinyújtott kezemet ugyan visszább húztam kicsit, de még mindig a levegőben volt magam előtt, ottfelejtettem. Eltelt így pár másodperc, hogy én csak döbbentem pislogtam felfelé, aztán becsutam a számat és nyeltem egyet, a kinyújtott kezemet az arcomhoz emelve pedig a pulóverem ujjával megtöröljem az arcom egyik oldaláról a könnyeket. De a másik oldalig már nem jutottam el, annyira hívogató volt ez a jó meleg ami az előttem álló idegen felől áradt, hogy elnyomta az ijedtségemet is. Bizonytalanul és párszor meg is inogva felálltam a földről, magam alá húzva az elfagyott lábaimat, aztán felé léptem, pontosabban inkább nekiborultam az előttem álló hatalmas bácsinak, előbb a ruhájába kapaszkodva, de aztán mindkét karom a dereka köré fontam és szorosan átöleltem. Hozzábújtam, hozzádörgöltem az arcomat, a lábaimat is próbáltam hozzá minél közelebb helyezni, azzal sem törődtem hogy így nem is igazán rajtuk állok, csak a bácsi ruháiba kapaszkodva nem borultam még hátra. Még válaszolni is elfelejtettem neki, pedig olyan viccesen beszélt, egy pillanatra meg is jegyeztem még magamban korábban, hogy mintha egy mesekönyvből idézett volna, de aztán az átfagyott tagjaimat simogató melege kivert minden mást a fejemből.

Érdeklődve szemléltem, ahogy a lábaimnál lévő kis emberke továbbra is kuporgott, még mielőtt megszólaltam volna. Láttam, hogy remeg, valószínűleg fél is... ettől csak még dühösebb lettem a falusiakra. Most ezek szerint tényleg komolyan gondolták, hogy itt hagyják ezt a magatehetetlen gyermeket? Méghozzá ilyen időbe...? Hát, annyi biztos, hogy hiába telt el sok év, hogy utoljára közöttük jártam, még mindig ugyanolyan buta, kegyetlen lények.
Elhessegetve a kellemetlen, elmémbe furakodó gondolatokat továbbra is a kislányra figyeltem. Egészen aranyos volt, ahogy nagy nehezen rájött, hogy már nem esik rá hó. Különösen, mikor a pöttöm kis kezeit kinyújtva nézegette, hogy valóban nem hullik semmi a bőrére. Közben egészen megnyugodott, vagyis abból, hogy abbahagyta a sírást, és a teste is egészen ellazult, nem kuporgott görcsösen, erre következtettem. Ekkora időzítettem a megszólalásomat is.
Reméltem, hogy érteni fogja, amit kérdezek. Bár őszintén szólva féltem, hogy jön-e ki emberi hang a torkomon, rég nem kellett már beszélnem, magamban meg nem szoktam. De ahhoz képest rögtön sikerült tiszta, érthető, nem is túl recsegős hangot kicsalnom magamból, és a szavak is egész hamar a nyelvemre álltak. Szóval összességében büszke voltam magamra, hogy ennyi év után milyen könnyedén tudtam kommunikációs csatornát nyitni egy ember felé. Bár ez csak természetes, ha rólam van szó.
Meglepetésemre nem is azzal volt gond, hogy megérti-e, amit mondok. Abból ítélve ahogy ijedten szinte hanyatt vágta magát, arra következtettem, hogy megijedt tőlem. Bár őszintén szólva el is feledkeztem arról, hogy esetleg mint idegen - meg nem is ember -, megrémiszthetem. De úgy festett, mégiscsak sikerült, még ha nem is akartam. Nem is tudtam mit tenni, alig jutottam el a gondolatig, hogy talán tennem vagy mondanom kellene valamit, máris újra változott a helyzet. Ahogy távolodni akart tőlem a kislány az elején, pár pillanattal később úgy csimpaszkodott rajtam. Csak felmorrantottam idegesen és meglepődve. Nem tudtam hova tenni, hogy ez a furcsa kis embergyerek hozzám dörgölőzik, meg ölelget. Nem akartam bántani, csak levakarni magamról, szóval két ujjal a hátához nyúltam, és ott megkapva a ruháit emeltem fel. Elsősorban el magamtól, majd úgy igazgattam, hogy miközben a jobb kezemmel - vagyis pontosabban két ujjammal megcsippentve - fogtam, előttem legyen, és a fejemmel egy magasságban legyen az övé. A levegőben tartottam igazából, de nem érdekelt, azt akartam, hogy figyeljen rám.
- Mily ok által vezéreltetve cselekszel ímigyen, gyermek? Folytasd tovább, s harag gyúlik keblemben irántad. Akkor aztán halálnak halálával halsz!
Nem kiabáltam vele, de morogtam, miközben beszéltem. A hangom ideges volt, egyszerre ijedt és fenyegetett, bár előbbit nem tudtam hova tenni. Hangosan szóltam hozzá, fenyegetően, de nem akartam ordibálni. Gondoltam a szavaimnak súlya van így is, nem kell ennél jobban befenyítenem a kicsit, érteni fogja, mit akarok. Vagyis inkább hogy mit nem - a csudának sem hiányzik egy fél-szobatiszta, kapaszkodós-nyávogó embergyermek. Ha meg már egyszer valahogy mégis kilökték ide nekem, hát illő, hogy viselkedjen. Szóval az első szabály, amit lefektetek, az lesz, hogy ne érjen hozzám. Még most is bizsergett a bőröm, ahol hozzám ért, hiába választott el minket több rétegnyi ruha.
Mást nem is tettem egyelőre, csak tartottam a levegőben. Néztem, kerestem rajta az értelem nyomát, hogy tudja, mit akarok. Meg közben jobban is megnéztem magamnak, és megállapítottam, hogy sok dolog piatt picsoghatok majd a falusiaknak, de legalább szép a kislány, szóval arra egy szavam se lehet.

Első pillantásra tényleg nagyon megijedtem a fölém magasodó idegentől, de aztán ez ahogy jött, úgy el is múlt és már ott is voltam előtte, hozzábújva és a ruháit markolászva. Nem csak hogy olyan isteni meleget árasztott magából, de az is nyugalommal árasztott el, hogy a hegyről és fagyból való menekülésemet reméltem az érkezésétől. Talán a szentélynél lakik, lehet hogy ő tartja karban, a társaságában még a sötét és ijesztő épületbe is be merném tenni a lábamat. Ha csak reggelig szállást ad, már akkor megmenekülnék. Világosban, főleg ha a hóvihar is elül addigra, már egyedül is letalálok vissza a faluba. Még egy perc sem telt el azóta hogy megjelent ez a férfi, máris a megmentőmnek tartottam és mindenféle jobbnál jobb elképzeléseim voltak róla, pedig még egy szót sem váltottunk azon kívül, hogy kérdőre vonta az ittlétemet. Fejben én már így is ott tartottam, hogy nemsokára biztos ott fogok vele ülni ahol lakik, egy jó meleg kandalló előtt, takaróba bugyolálva, és még egy bögre forró tejjel vagy teával is meg fog lepni, már szinte éreztem is a számban az ízeket, még jobban hozzá is dörgölőztem, a morranását meg sem hallottam. Csak akkor szakadtam el a forróital szürcsölgetős képzelgésemből, meg az idegen ruháitól is egyúttal, amikor hátulról húzást éreztem és hiába próbáltam kapaszkodni, a következő pillanatban már arcmagasságban és szemtől szemben voltam vele. Meglepettem rápislogtam, aztán lepillantottam a föld fölött magasan a levegőben lógó lábaimra, csak akkor emeltem vissza a tekintetem, amikor az idegen megszólalt.
-"Mily ok által vezéreltetve cselekszel ímigyen, gyermek? Folytasd tovább, s harag gyúlik keblemben irántad. Akkor aztán halálnak halálával halsz!"
Lógtam a kezében mint egy rongybaba és csak nagyokat pislogtam továbbra is, nem ijedten, inkább még mindig meglepetten és kicsit csodálkozva is. Olyan szépen beszélt, nagyon tetszett, el is mosolyodtam, bár ez a mosoly aztán zavart, szemlesütős félmosolyba csapott át pár pillanat erejéig, mert szerettem volna hozzá hasonlóan fogalmazni meg a válaszomat, de hirtelen nem találtam a jó szavakat és olyan zavarban is voltam. Pedig annyira szeretem a régi nyelvezetű könyveket és erre pont most nem jut eszembe semmi, amikor kéne! Abba bele sem gondoltam igazán, hogy vajon miért így szólt hozzám ez a hegyi remete... talán a megmentő szerepén akart ezzel még dobni.
-Én... a-a haragját kivívni nem... akartam v-vala... - Kezdtem bele bizonytalanul, de a hidegtől rekedtes hangom nehezen akart csak kijutni a torkomból. - De nem v-várt érkezése számomra oly örömteli...
Folytattam volna, vagyis hát szerettem volna befejezni a mondatot, de nagyon kapart a torkom ha beszéltem, úgyhogy csak hálásan rámosolyogtam. Nem kérdeztem hogy honnan jött, vagy hogy itt lakik-e a hegyen, vagy hogy hogy kerül ide egyáltalán, csak reméltem hogy nem vette annyira zokon az ölelésemet, mint ahogy az előbb beállította. És azt is reméltem hogy gyorsan elvisz magával valahová tető alá, az már nem is volt lényeges hogy ehhez letesz-e előbb, vagy továbbra is a levegőben tart. Ha letett sem akaródzott távol maradnom tőle, valószínűleg újból szorosan mellette kötöttem ki, még ha ölelgetni és a ruháit szorongatni nem is álltam újból neki.

Nagyon könnyű kis teremtés volt, meg kellett hagyni. Könnyedén meg tudtam fogni, onnantól meg szinte erőfeszítés nélkül emelhettem fel, velem egy magasságba. Olyan kis aprócska termete volt, nem csak súlyra volt könnyű. Így meg aztán, hogy előttem volt közvetlenül, tényleg jobban szemügyre vehettem. A kíváncsi és nagy szemeit, meg az aranyos, pisze kis orrát. Aztán a szép, formás kis száját, az aranyos arcát. Meg az érdekes színű, hosszú haját is. Miután befejeztem a beszédet, és láttam, hogy ő a válaszán töpreng, megnéztem a ruháit is, meg kicsit közelebb dugva az arcomat az övéhez, meg is szaglásztam. Kellemes, tiszta, barátságos illata volt. Ettől függetlenül azonban nem szerettem volna, ha tovább tapogat. Épp elég bajom volt, hogy még mindig bizsergett tőle mindenem.
"Én... a-a haragját kivívni nem... akartam v-vala..." -kezdett bele a beszédbe. Addigra én már rég abbahagytam a szagolgatását - igazából nagyon gyorsan megvoltam vele, egy-két kis szippantás volt az egész -, és őt néztem. Meg hallgattam, ahogy kicsit kevésbé bizonytalanul meg akadozva folytatja. - "De nem v-várt érkezése számomra oly örömteli..."
Nem egészen értettem, hogy mit mondott, de azért örültem, hogy látszólag nem volt köztünk nagy nyelvi akadály. Mármint még visszhangzott a fejemben egy ideig az aranyos kis hangja, meg amiket mondott. Az első mondatát értettem is, csak nem tudtam hirtelen, a másodikkal mit akart. Mintha nem számított volna rám, pedig tudta, hogy miért küldték ide, nem? De aztán eszembe jutott, hogy lehet nem várt rá, hogy ennyire lent találkozunk, ilyen korán, vagy ilyen hirtelen... szóval végül is úgy zártam le az első szóváltásunkat, hogy értjük egymást. Kicsit máshogy beszélt, mint én, de azért megértjük egymást, aminek örültem. Kellemetlen lett volna, ha elbeszélünk egymás mellett, ezek szerint ettől nem kell félnem. Nem tudtam, hogy még most is így beszélnek-e az emberek, vagy csak az én kedvemért tanították meg erre a beszédmódra, mindenesetre értékeltem.
- Hát légyen - mondtam, de még nem tettem le. - Jer vélem, megosztom személyeddel otthonomat, mit a fajtád csak barlang néven nevez. Takaros egy hely, meglátjuk, hogy nyeri el tetszésed.
Ezek után letettem a földre, magam mellé. A kezemet nyújtottam neki - bár kissé bátortalanul -, hogy fogja meg, elvezetem a búvóhelyemhez. Nem volt már messze egyébként, de jobbnak láttam így közlekedni. Így ő is egy kis meleghez juthat, és talán ennyi bizsergetésemmel is beéri. Aztán ha készen állt, elvezettem a barlangomba. Nem volt nagy hely, sőt, kimondottam sötét és sivár volt. Tűz sem égett ott, se más. Tele volt a korábbi zsákmányaim csontjaival, és az ékszerekkel, amiket korábban hoztak nekem áldozat és ajándék gyanánt. Aludni is ezek között az ékszerek között aludtam, és óvtam őket mindentől.
Arra számítottam, mikor odaértünk, hogy nem fog tetszeni neki, amit lát, amit meg is értettem. De én itt szerettem lakni, nem a templomban. De úgy gondoltam, meglátom, hogy viseli az estét, és ha nem jól, maximum átköltöztetem a kis szentélybe. Úgysem jár arra senki, az egész környék az enyém. De azért reménykedtem, hogy a csont- meg ékszerkupacaimtól, a denevérektől meg pókoktól nem fog sikítva elmenekülni, mert hó ide vagy oda, nem szívesen kergetném, hogy újra a közelemben tudhassam.

Mintha nem is épp a levegőben lógtam volna, messze a fagyos talajtól, teljesen zavartalanul pislogtam nagy bociszemekkel az engem tartó férfira. Normális körülmények között egészen biztos, hogy megijedtem volna tőle, ha csak úgy felkap a földről valami fura figura. De most nem normális körülmények között voltam, a furcsán beszélő magas idegen jelenleg a túlélésemet jelentette a szememben. Akár maga a hírhedt hegy démona is lehetne, talán még akkor sem ijednék meg.
-"Hát légyen. Jer vélem, megosztom személyeddel otthonomat, mit a fajtád csak barlang néven nevez. Takaros egy hely, meglátjuk, hogy nyeri el tetszésed."
Felragyogott az arcom és lelkesen, hálásan bólintottam egyet. El nem tudtam képzelni, hogy vajon miért élhet barlangban, de valahogy nem is foglalkoztatott a kérdés. Ha barlang, hát barlang, biztos hogy élhető, ha egyszer a férfi is ott lakik, na meg aztán ő maga mondta, hogy takaros. Kissé bátortalanul, de hamar megfogtam a kezét és szedtem is az elfagyott lábaimat, hogy tartsam a lépést. Még közel sem volt minden rendben, de legalább már annyiban biztos lehettem, hogy nem fogok halálra fagyni az éjszaka. Megnyugtatott hogy nem voltam már egyedül, főleg hogy a férfi keze olyan jó meleg volt, hogy nem sokkal később már két kézzel fogtam az övét és reméltem, hogy már nem vagyunk messze. Nem is voltunk, igazából talán néhány perc alatt fel is értünk a sötét barlang tátongó szájához. Kicsit megszeppenve pislogtam körbe amikor megálltunk, mert számítottam esetleg valami kis tűzre, fáklyára, lámpásra, vagy legalább e1-2 szál gyertyára, ha másra nem is, de sötét volt és hidegnek, meg nyirkosnak tűnt, tűz helyének nyomát sem láttam. Ő itt lakik? Így? Sötétben és hidegben éjszakánként? Dehát itt csontok is vannak...
Egy darabig még szorongattam a kezét, hacsak ő be nem terelt a barlangba, vagy valami. Óvatosan nézelődtem, felmértem amit láttam, de igazából nem látszott lakott barlangnak. Hiszen a Hold fénye is épp csak bevilágít annyira, hogy látni lehessen vala... Egy meglepett kis hang jelezte a hirtelen meglepődésemet, amikor az a kevéske holdfény megcsillant odabent valamin. Ékszerek és hasonló csecsebecsék kupacain. És annyira szép volt, a sok csillogó kincs a holdfényben, pár pillanatra egészen biztos voltam benne hogy értem már a fényforrás hiányát, kinek is kéne fény, amikor ilyen szépet láthat nélküle? A szebbnél szebb ékszerek mindigis lenyűgöztek, amikor otthon apa tárgyalópartnereit a feleségeik is elkísérték, mindig szerettem nézni a csillogó fülbevalóikat, a nyakukban lógó láncokat, az ékköves gyűrűiket, meg egyebeket, amikben beállítottak. Anyának is volt egy ékszeres dobozkája, de azt apa mindig elzárta, anya többi holmijával együtt. Egy ezüst nyakláncot megkaptam belőle egyik szülinapomra, de mindig túl becsesnek tartottam ahoz, hogy felvegyem, vagy hordani merjem. Ennyi rengeteg ékszert pedig még nem is láttam egy helyen sosem.
-Aaaaazta, mennyi csilli mütyűröd van! Olyan, mint egy titkos kalózbarlang, vagy kincslerakat...
Lelkendeztem csillogó szemekkel, majd elengedtem a férfi kezét és a kupac közelebbi végéhez szaladva odaguggoltam, hogy közelebbről is meg tudjam nézni, mi minden van itt felhalmozva. Nem akartam én beleturkálni, de a kezem a szándékaimmal ellentétben persze rögtön a levegőben is volt, óvatosan az egyik különösen csillogó kincs felé nyújtottam az ujjaimat, hogy óvatosan megérintsem.

A lány látszólag nem ellenkezett az ellen, hogy magammal vigyem az otthonomba. Részben biztos örült neki, hogy fedett, száraz és meleg helyen lehet majd. De nem is csodáltam, ez az időjárás engem is kikészít, az emberek gyenge szervezetét pedig jóval előbb kikezdi ez a csontig hatoló, jeges hideg. Titkon azért reméltem, hogy talán azzal is megbékél, hogy barlangba megyünk, bár abban nem voltam biztos, hogy a "barlang" szót még használják, vagy hogy hasonló környezetet képzel el magában, mint amilyen a valóság. De egészen boldogan mosolygott és bólogatott, így röviden lezártam magamban a helyzetet azzal, hogy egy estét igazán ki fog bírni a barlangomban. Aztán ha nagyon nem tetszik neki, akkor majd reggel, vagy ha kicsit jobb idő lesz, átköltöztetem a szentélybe, az hosszabb távon biztosan jobban megfelelne neki. Bár igazából még azt se döntöttem el, hogy megegyem, vagy mit csináljak vele...
Ahogy az apró kezeivel megfogta a felé nyújtott karomat, megint furcsa bizsergést éreztem. Az érintése egyszerre volt nagyon kellemes és iszonyatosan kellemetlen. Eléggé taszítottak az emberek, és nem szerettem, ha hozzám értek, de öt év magány után tudat alatt mégiscsak hiányolhattam valamiféle interakciót, mert ahogy az apró, átfagyott ujjai köré fontam az enyémeket, az egyik ujjammal óvatosan megsimogattam a puha kis kézfejét.
Így bandukoltunk pár percig, amíg a barlangom bejáratához értünk. Maga a hely nem volt nagy szám: kívülről csak egy sötét lyuknak tűnhetett, de belül egy kis kanyargó folyosófélét követően egészen kiszélesedett egy nagyobb teremmé. Ott voltak lényegében a korábbi áldozataim csontjai egy távolabbi kupacban, illetve egy szemrevalóbb rakás a terem közepén az általam összegyűjtött ékkövek és aranytárgyak sokaságából. Ez volt az alvóhelyem - imádtam belevetni magam a sok csillogó csoda közé.
A kislány egészen megtorpant a barlangom bejáratánál, ahogy lenéztem rá, nem úgy tűnt, mint aki be akar menni. De óvatosan megnoszogattam, ahogy finoman a befelé hessegettem a szabad kezemmel. Végül azonban nem is kellett belökdösnöm a barlangba, valószínűleg a drága alvóhelyemet alkotó tárgyak csillogása vonzhatta be, mert a kezemet elengedve sietett befelé, egyenesen az alvóhelyem felé tartva.
Egészen meglepődtem, amikor észrevettem rajta a lelkesedés nyomait. Az emberek többsége mindig a csontokat szúrta ki, a kincseimet csak jóval később. Ez a kislány azonban elsőnek a drágaságaimat vette észre, és ahogy láttam, igen tetszettek neki.
"Aaaaazta, mennyi csilli mütyűröd van! Olyan, mint egy titkos kalózbarlang, vagy kincslerakat..." - mondta lelkesen, mire én csak mellkasomat kidüllesztve, elégedetten virítottam. Ugyan a felét se értettem annak, amit mond - mintha most máshogy beszélt volna, mint eddig -, de az sem számított, mert láttam rajta, hogy ő végre látja, micsoda pompás gyűjteményem van. Noha eddig egészen mérges voltam a falusiakra a túl fiatal ara miatt, akit ráadásul jóval idő előtt küldtek, mindenféle ceremónia és más áldozatok nélkül, abban a pillanatban, ahogy láttam rajta az őszinte örömöt és lelkesedést, mégiscsak megenyhültem. Sőt, még azon is elgondolkoztam, hogy talán nem is eszem meg hamar ezt a gyereket, mert ha ilyen jó szeme van ennek a lánynak, akkor már is többet ér, mint holmi egyszeri étkezés.
Így amikor közelebb ment a kis kupacomhoz, abban sem akadályoztam meg. Ahogy láttam, hogy az egyik legkülönlegesebb nyakékem felé nyúl, ugyan éreztem, hogy kicsit megfeszül az állkapcsom, és a füleim támadóan lekonyulnak, de mégsem szóltam rá a gyerekre. Kíváncsi voltam a reakcióira, illetve látni szerettem volna, hogy bánik a kincseimmel, így inkább csak kissé közelebb lépve figyeltem.
Közben rájöttem, hogy az emberi szemnek nehéz lehet bármit kivenni a sötétségben, így köhhintettem egy nagyobb tűzgolyót, amit végül a barlang plafonjához reptettem, hogy ott több kisebb gömbbé válva a lehető legjobban bevilágíthassam a termet. Illetve hogy ne legyen a gyereknek túl hűvös, a kicsit arrébb lévő farakást is meggyújtottam egy apró, ujjamból pattintott szikrával. Végül ehhez a tűzhöz ültem le, és miközben a kezemet bele-beledugtam a tűzbe, őt figyeltem.
Ha kivette azt a nyakéket a kupacból, ami felé korábban nyújtózkodott, hagytam, hogy alaposabban megnézze.
- Ama nyakék a legrégebbi mind közül - mondtam egy kis szünet után a nyakláncra mutatva. - Magam készítettem egy embernőnek. A szeme pont oly' ragyogóan fénylett, mint az a drágakő. A haja pedig mint az olvasztott arany, még a fénylő Napkorongot is kesernyés irigységbe taszajtotta.
Mást nem mondtam. Akartam volna, de a nyakék láttán keserű érzések törtek fel belőlem, amik végük hallgatásra ítéltek.

Már a kezemben is tartottam a pompás ékszert, mire észbekaptam. Mindkét kezemmel tartottam magam előtt és csodáltam a Hold gyenge fénye melletti csillogását. Nagy ámulatomban alig tűnt fel a mögülem jövő neszelés, már csak a semmiből jött meleg fényességre lettem figyelmes hirtelen, ami után már hallottam a tűz kellemes pattogását a magasból, a fejem felett. Ez el is terelte némileg a figyelmemet a nyakékről, amit a kezemben fogtam, és csodálkozva néztem a barlang tetejénél lebegő tűzgolyókat. Olyan hideg volt, hogy már az ezekből áradó meleg is jól esett, még ha nem is volt sok. Követtem a tekintetemmel a furcsa férfi mozdulatait és egész biztos felragyogott az arcom a közelben gyújtott tüzet látva. Ezután visszatévedt a tekintetem a barlang tetejéhez - ebben a megvilágításban egész tündérmesés hatása lett a helynek, kicsit tényleg mint egy kincsesbarlang, ahol a kalózok halmozzák fel a zsákmányaikat -, majd végül újra a kezemben lévő medálra.
-"Ama nyakék a legrégebbi mind közül." - Mondta a férfi a tűz mellől, én pedig már épp rá akartam kérdezni az ékszer történetére, amikor folytatta. - "Magam készítettem egy embernőnek. A szeme pont oly' ragyogóan fénylett, mint az a drágakő. A haja pedig mint az olvasztott arany, még a fénylő Napkorongot is kesernyés irigységbe taszajtotta."
Ahogy beszélt, lelki szemeim előtt meg is jelent egy gyönyörű nő alakja, rajta a nyakék, és nem csak a haja, de az egész lénye ragyogott mint a Nap. Ha létezett volna könyv erről a naphajú nőről, szívesen elolvastam volna. A gondolataimba merülve mosolyogtam halványan a kezemben tartott medálra, aztán a mosollyal továbbra is az arcomon lassan odamentem és leültem a férfi mellé.
-Engem úgy hívnak, hogy Mii.
Nem szólaltam meg rögtön, egy darabig az előttünk nyaldosó lángokat néztem, a bemutatkozásom közben fordítottam csak felé a fejem, miközben leengedtem a nyakéket az ölembe, de még mindig fogtam.
-Neked mi a neved? - Kérdeztem, majd szinte rögtön folytattam is, egyre izgatottabban: - Valamilyen varázsló vagy?
A tekintetemmel a tűzbe tartott keze felé pillantottam, utalva rá hogy miért kérdezem. Az átfagyott tagjaim kezdtek végre kiolvadni itt a tűz mellett, az arcomat is elöntötte a melegség. De ami inkább elterelte a figyelmemet a kinti cidriről, az most ő maga volt. Kíváncsi voltam mindenre, a varázstűztől kezdve, a csupasz csontokon át, a hatalmas kupac csillogó ezüstre és aranyra és gyémántra, na meg a csodaszép nyakék történetére.
-Mesélsz nekem a napfényhajú embernőről?
Kérdeztem nem sokkal később, de ügyelve rá, hogy ne vágjak a szavába a korábbi kérdéseimre adott válasza közben. A kérdéssel egy időben felemeltem az eddig óvatosan szorongatott ékszert és finoman felé tartottam, hogy vegye csak át.

A gyermek láthatóan élvezettel vizslatta a kincseim gyűjteményét: a nyakéket a kezébe véve alaposabban is szemügyre vette az általam készített ékszert. Elégedetten figyeltem, ahogy óvatosan bánik a medállal. Bár számos fojtogató érzés kötött ahhoz az ékszerhez, hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem fontos a számomra. A sok, mellkasomban feszültséget keltő érzelem mellett egy kevés kellemes, meleg érzet és emlék is társul ahhoz a nyakékhez. Nem sok, de azért akad olyan is.
A kinti hideg szél beleitta magát a ruháimba, amit kelletlenül vettem tudomásul - bár az engem körülvevő meleg erőtérféle megóvott a tényleges fagytól, ám a szél ugyanúgy áthaladt rajta. Úgy gondoltam, az emberleány is eléggé át lehet fagyva, így amellett, hogy a plafonon körbe-körbe táncoló kis tűzgolyókat még fényesebbé tettem, igyekeztem növelni a belőlük áradó hőt is. Sajnos a tényleges erőm híján maximum ilyen jellegű, szánalmas kis trükkökre vagyok csak képes, de talán ezek is elegek lesznek, hogy egy emberi gyermek se fázzon körülöttem.
Ám leginkább arra tűzre koncentráltam, amely előttem lobogott. A kezeimet bele-beledugva igyekeztem kicsit megvadítani a lángokat, hogy így a tűzből áradó hő hamarabb belengje a barlangomat. Közben szinte meg is feledkeztem a gyermekről, csak akkor szabadultam a karjaimat nyaldosó lángok babonázó fényétől, amikor egy kis huppanás keretében mellém ült.
"Engem úgy hívnak, hogy Mii." - Csak később szólalt meg, gyanítottam, hogy az előttünk hullámzó tűzörvény őt is legalább annyira elvarázsolta, mint engem. Ahogy felé fordultam, már ismét beszélni kezdett.
"Neked mi a neved? Valamilyen varázsló vagy?"
Láttam, hogy a kezében fogja még a nyakéket, de nem foglalkoztam vele különösebben. A medált az egyik pikkelyemből alkottam, nem árthatott neki se tűz, se bármilyen emberi fegyver. Egy erősebb akki esetleg tehetett volna benne kárt, de egy ilyen csöpp teremtés semmiképpen, így nem féltettem tőle különösebben. Az viszont kellemesen megmelengette a mellkasomat, ahogy óvatosan a kis ujjai között pihentette a nyakéket. Nagyon rég volt, hogy utoljára bárki is látta vagy a kezében fogta. Pedig ezt a nyakéket azért alkottam, hogy valaki örüljön neki, hordja. A szeretetem és a tiszteletem jele volt, amely hosszú évek óta egy sötét barlangban hánykolódott. Nem volt ez méltó hozzá, ahogy ezt az életet sem tartottam méltónak magamhoz. Nem mintha bármin változtatni tudtam volna, és ez a tehetetlenség dühöt szított bennem. Kívülről valószínűleg nem sok minden látszódhatott ebből, bár tudtam, hogy ha valamilyen érzelem elönt, a szemem elkezd kicsit világítani.
Ahogy a lány arcára emeltem a tekintetemet, hogy válaszoljak neki, valamennyire ismét megnyugodtam.
- Jól nevelt gyermekként tetszelegsz előttem - mondtam a hangomban egy kis elismeréssel. - Fiatalabbként bizony úgy illő, hogy te mutatkozz be elsőként, Mii.
Egy kis szünetet tartva folytattam. - Sok néven szólítanak, ám kevés az, melyet halandó is szájára vehet. De légyen, jogot nyújtok át rá, hogy Ashokának nevezz. Sárkány volnék, nem varázsló, ám számodra a kettő hasonlatosnak tűnhet.
Mást nem mondtam, az arcát vizslattam, kíváncsi voltam a reakciójára. Nem akartam részletesen belemenni abba, mi is vagyok pontosan. Nem voltam benne biztos, hogy az emberek mennyit tudnak az akkikról, de legutóbb még nem ismertek minket, és szerettem is volna, ha ez így marad. Viszont Kimiko gyakran hivatkozott rám az akki alakom miatt úgy mint "sárkány", ezért úgy véltem, ha így mutatom be magam, ez az embergyermek is érteni fogja, hogy nézhetek ki eredetileg.
Láttam, hogy érdeklődve vizslatja a tűzben pihentetett karjaimat. Ezeket ki is vettem a lángok közül. Ahogy kiemeltem a kezeimet, mielőtt ismét emberi bőr borította volna a végtagjaimat, egy kis időre úgy tűnt, mintha vöröses fekete pikkelyek húzódnának végig a karjaimon. Az ujjaim torz, fekete karmokból alakultak vissza a kisebb, jóval törékenyebbnek tűnő emberi ujjaimmá. Ha tűznek vagyok kitéve, rövid időre - pár múló pillanatra - képes vagyok átalakulni félakki alakba.
- Én volnék a tűz maga, kicsiny gyermek - folytattam mély, morgós hangon. - Kiolthatatlan vágy, mi mindent porrá éget maga körül. Fojtogató érzelmek irdatlan lángcsóvái. A fullasztó, kormos félelem, mi torkod kaparja éjjelente.
Egyre halkabban beszéltem, ahogy lassan közel hajoltam hozzá, az utolsó pár szót pedig szinte csak suttogtam. - A hegy istene vagyok, kit úgy rettegtek odalent, parányi kis likjaitokban.
Nem feltétlenül megijeszteni akartam, de a kérdései alapján úgy tűnt, nem tudja, milyen helyzetbe került. Vagy hogy én ki vagyok. Nem értettem, az a sok ostoba féreg mégis hogy küldhette fel hozzám a gyermeket anélkül, hogy elárulták volna neki a sorsát. Nagyon zavarni kezdett, hogy úgy éreztem, valami nincs rendben.
Egy kis idővel később az embergyermek újból megszólalt.
"Mesélsz nekem a napfényhajú embernőről?"
A kérdésére nem válaszoltam, még csak felé se akartam pillantani. Láttam a szemem sarkából, hogy felém nyújtja a nyakéket, de nem vettem el tőle. Nem akartam hozzáérni. Nem akartam beszélni se többet, így némán ültem csak, hátracsapott fülekkel, és hallgattam a tűz parázslásának megnyugtató ropogását. Beletelt egy kis időbe, mire rendeztem az érzéseimet, amiket felkavart ez az apró kis teremtés az érkezésével.
- Mondd csak, kicsiny gyermek - kezdtem bele, újra a lány felé fordulva, ha még mellettem ült. - Úgy véltem, korai ajándék gyanánt küldettek énhozzám. Ám szavaidból úgy értelmezem, más okból keveredtél e kietlen vidékre. Mondd hát, mi dolgod eme ormótlan hegy jeges ormai közt?
Arra a következtetésre jutottam, hogy egyszerűbb lesz megkérdezni tőle, mit keres itt. Egyre inkább gyanús volt nekem ez a helyzet. Hogy ennyivel korábban küldtek áldozatot nekem, minden korábbi rituálét nélkülözve. Hogy ez a lánygyermek úgy tűnik, nem is tudja, ki vagyok, vagy merre jár éppen.
Lehet, hogy nem is áldozat, csak más okból keveredett ide...? Kezdtem idegessé válni, hogy nem tudtam, mi az igazság. De attól még inkább, mert úgy éreztem, talán számítana nekem a válasza. Hogy nem tudnám a szokásos sztoikus, távoli nyugalommal szemlélni a helyzetet. Hogy akár még szomorú is lennék, ha kiderülne, nem nekem szánták.